– Meglepődtem, amikor bejöttem, gyönyörű helyen dolgoznak. Ezt Ön is érzékeli nap, mint nap?
– Igen. Az előző munkahelyeim is mind fantasztikus helyek volt. Ősfákkal, őspark- kal, pavilonokkal. Ilyen helyeken csak jól érezheti magát az ember.
– És a környezeten kívül mitől függ egy orvosnál, hogy hogyan érzi magát a munkahelyén?
– Nagyon sokat számítanak a kollégák, akik megbecsülnek és elismernek, de nyilván ez kölcsönös. És persze legyenek a barátaim is, illetve lássam, hogy amit csinálok az jó.
– De ezért meg kell dolgozni.
– Már sok munkás év áll mögöttem. 1993-ban fejeztem be az egyetemet egy orvos dinasztia tagjaként.
– Elvárás volt, hogy orvos lesz vagy inkább természetesnek vették?
– Ezt nem tudom kettéválasztani, de szerintem nem is kell. Magától adódott. Ilyen környezetben mozogtam otthon. A gyermekkorom része volt, hogy orvosok között nőttünk fel a húgommal, és végül ő is ezt a pályát választotta. Úgy tűnik, a gyerekeim változtatnak a tradíción. A nagyobbik lányom képzőművész, a fiatalabbik Londonban jár egyetemre, interior desgin szakra, nemsokára végez.
– Nem bánja, hogy nem orvosok lesznek?
– Bátor dolognak tartom, hogy új útra mertek lépni. Néha kifejezetten jó a vérfrissítés az ember körül, hiszen nem tudok kettészakadni, otthon nem tudom magam átkapcsolni civil üzemmódba. Olyan nincs, hogy egyszer hazaviszem a munkát, másszor viszont nem.
– Ezt meg kellett tanulni?
– Ez kialakult magától.
– Tehát elvégezte az egyetemet…
– Sőt az első lányom már meg is született. Édesapám húga abban az időben a Semmelweis Egyetem I. számú Gyerekklinikájának az intenzív osztályát vezette és élt-halt a gyerekgyógyászért. Ahogy az ő szemüvegén keresztül láttam a gyerekgyógyászatot, olyan vonzást jelentett a számomra, hogy nem volt kérdés, mellette kell kezdenem a szakmát.
– Az utca embere nehezen tudja elképzelni, hogy valaki gyermekorvos és édesanya. Nagyon sok kollégája azt mondta, hogy azért nem lett gyerek- orvos, mert nem bírta volna a lelke az esetleges tragédiákat. Legyen szíves, avasson be ennek a lelki világába!
– Igen, ezt a gyermekgyógyászaton belül sok szakirányra mondják, például a gyerekonkológiára. Szerencsére nagyon jó, stabil háttérrel rendelkeztem, egyszerű volt erre az útra lépni. Biztos voltam benne, hogy ezt akarom csinálni, éppen ezért semmilyen járulékos szorongás nem kísérte a döntésemet. Elkezdtemdolgozni, de itt vége is lett a kitaposott útnak, mert egy év után rájöttem, hogy mégsem gyerekgyógyász szeretnék lenni, hanem altatóorvos.
– Honnan jött az elhatározás?
– Az I-es számú Gyerekklinikán dr. Verebély Tibor – aki a gyereksebészet apostola Magyarországon – és dr. Németh Éva aneszteziológus nagyszerű csapatot gyűjtött maga köré. Én egy kis manualitásra vágytam, egyszerűen a készséget akartam megtanulni, hogy ne csak a fejemmel, hanem a két kezemmel is tudjak tenni a betegért valamit. Sohasem gondoltam, hogy sebész leszek vagy valamilyen ma- nuális orvoslást választok, de az anesztézia megfelelő „kétkezi” orvoslásnak tűnt. Abban az időben még nem a rezidensi rendszer működött, a frissen végzettek klinikai orvosokként kezdték a pályát, és minden osztályon meg kellett fordulniuk a szakvizsgáig. Az egyik ilyen forgás alkalmával döntöttem úgy, hogy a műtőbe szeretnék kerülni. Aztán ott ragadtam, mert kiderült, hogy nagyon nekem való. Nem voltam ijedős, tudtam gyorsan és határozottan cselekedni, ha kellett és nem utolsó sorban jól kijöttem team többi tagjával, az aneszteziológia – az önálló döntsek sora mellett – maximálisan csapatmunka is. Egészen 2003-ig dolgoztam ott.
– Szerette?
– Nagyon. Megszereztem a szakvizsgát, az ország vezető intézményében dolgoz- tam, fantasztikus műtéteket altattam, a hétköznapok is jók voltak. Ráadásul jelent- keztem az akkor induló Szent Márton Gyermekmentő Alapítvány gyermek rohamkocsijárara mentőorvosnak is. Ez önkéntes munka volt. Másfél évet dolgoztam a „babakocsin”.
– Úgy érzem, az önbizalma teljesen rendben van.
– Egy önbizalmat tükröző emberben is kell, hogy legyen egy kis egészséges kétke- dés, hogy a kis dolgokat korrigálni tudja. Szerintem az önbizalom mellé szükséges az önreflexió.
– Nem zsigerből jön az önbizalom?
– Az adottság része igen, onnan. Meg a gyerekkorból, de kellenek a sikerélmények is, és mindezt egészségesen kell tartani.
– A mai napig is gyakorolja az önreflexiót? Kell egyáltalán?
– Persze. Nem tudom, hogy kell-e, de én nem tudok máshogy létezni. Egy állandó, önelemző üzemmódot jelent számomra.
– De ez fájdalmas is tud lenni.
– Nem baj, csak így lehet előre jutni. Egyébként legtöbbször inkább érdekes.
– És ha valami olyanra jövünk rá, ami nem szerencsés vagy nem jól csináltuk?
– Akkor sem történt semmi, levonjuk a tanulságot.
– Igen, ez is az Ön bátorsága és az én gyávaságom. Én félelmetesnek és fájdalmasnak ítélem, miközben Ön izgalmasnak.
– Képzeljük el az életünket egy nagy kéményként vagy oszlopként, amiben nem mindegyik tégla fehér. Vannak benne fekete téglák is, de ha azok nem lennének ott, összeomolna az egész építmény.
–Ez jó, megadom magam. 2003-nál tartottunk.
–2003-ban felmerült bennem egy kérdés, hogy most már életem végéig ezt fogom csinálni?
– És ez mélypont volt?
– A töretlenséghez képest igen.
– Nem önvizsgálat?
–Úgy éreztem, maximálisan ott a helyem, de már nem volt elég. Talán egy megkésett belső lázadásnak mondanám, ami abban nyilvánult meg, hogy változtatnom kell. Azt hamar elvetettem, hogy aneszteziológusként új munkahelyre vagy új területre menjek, mert az csak kicsi változás lett volna ráadásul egy ilyen remek helyről hova mehet az ember? Úgy vélem, ha változtatunk, az legyen nagy! Ekkor váltottam a pszichiátriára. Átkerültem az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetbe, ami abban az időben ország legjobb ilyen helye volt. Számomra mindig fontos szempont volt, hogy a legjobb helyekre menjek.
– Ez nem véletlen, ez döntés kérdése.
– Igen. Úgy gondoltam, hogy nem csak a test működését, hanem a pszichét, a lel- künk működését is jobban meg kell értenem. De ahelyett, hogy elmentem volna megnézni, milyen egy pszichoterápia, azt mondtam, hogy nem résztvevője, hanem teremtője leszek ennek a folyamatnak és professzionális szinten fogom csinálni.
– Ma is így döntene?
– Időnként még mindig előfordul, hogy álmomban altatok. De akkor jó döntés volt.
– Analizálja még ezt a döntését?
– Persze, időről időre föl szokott merülni, de gyakran nézem az egész életemet kívülről. Minél idősebb leszek, időben annál jobban távolodok bizonyos esemé- nyektől és sokkal jobban rálátok dolgokra.
– Van ennek értelme a holnappal szemben?
– Igen, egyértelműen hasznosíthatók. Számomra éppen ezért sokkal inkább érde- kesek, mint ijesztőek vagy nyomasztók ezek a dolgok. Ez a „pszi” egyik hozadéka.
– Meddig dolgozott Lipóton?
– Egészen a 2007-es bezárásáig.
– Jó döntésnek tartotta egyébként?
– A bezárását? Nem tudom. Szerintem száz oka lehetett a bezárásának, abból a százból hatvanról tudunk, a maradék negyven sohasem fog nyilvánosságra kerülni, illetve valószínűleg nem leszek olyan pozícióban, hogy tudomást szerezzek róla. Mi, az akkori dolgozók kétségbe voltunk esve, nem tudtuk mi lesz velünk.
– Ön is kétségbe esett?
– Hosszú hónapokig vívódtam, hogy mit is csináljak, hiszen a gyermekpszichiátria az egész orvostudományon belül az a szakterület, ami leginkább kívül esik a klasz- szikus orvosláson. Annyi mindennel határterület – jog, családvédelem, oktatás, pedagógia –, nagyon kilóg mindenhonnan és belóg más területekre.
– Pedig azt hinnénk, hogy ezt vétek elhanyagolni egy társadalomban.
– Egyetértek, abszolút súlyos vétek, ugyanakkor iszonyatosan nehéz, éppen a mindenhová és sehová sem való tartozása miatt.
– De miért? Félünk hozzányúlni?
– Nem félünk, de annyira sok probléma csapódik le a gyerekpszichiátrián, ami nem orvosi kérdés. Gyakorlatilag a társadalom összes nyűgje és problémája megtalál- ható itt, magatartászavar, agresszió, deviancia, drogproblémák és még sorolhat- nám. A társadalom részéről jogos elvárásként merül fel, hogy amit az orvostudo- mány egyszer már besorolt egy betegségkategóriába és diagnózissal illetett azt gyógyítsa is meg. De ugyanakkor azt is látni kellene, hogy ezek leíró diagnózisok, amik elsősorban a kutathatóság miatt alakultak ki, ugyanakkor – mivel a kor és a társadalom által kitermelt problémákról van szó – nem szabad ezeket mindenáron és kizárólag medikalizálni.
– Szerette a gyermekpszichiátriát?
– Tény, hogy nehezebben jött a sikerélmény, mint az anesztéziában, de annál na- gyobb volt. 2006-ra szakvizsgázott gyermekpszichiáter lettem. Azzal, hogy előtte majd tíz évet lehúztam a műtőben, volt egy magabiztos mozgásom a gyerekek és szülőkkel kapcsolatos helyzetekben, ami jó alap volt ahhoz, hogy arra a pszichiát-riai tudás rárakódjon. Ráadásul ilyen előképzettsége egyetlen általam ismert gyer- mekpszichiáternek sincsen. Ezért is tudtam a legzűrösebb, kaotikus konfliktus- helyzethez is valami hihetetlen nyugalommal és magabiztossággal hozzányúlni.
– És ez miből adódott?
– Engem nagyon segített a karrieremben az, hogy aneszteziológusként megtanul- tam, mi az én kompetencia területem. Egy daganatos kisgyerek hosszú és nehéz történetében az én szerepem az volt, hogy egy gerincvelői mintavételhez elaltas- sam, hogy a beavatkozás ne legyen fájdalmas vagy félelmetes a számra és ha ez jól sikerült és legközelebb integetett a folyosón, akkor ez nekem egy sikerélmény volt, függetlenül attól, hogy az ő egész történtének mi lett a kimenetele. A pszichiátriában van egy roppant nagy vonzás afelé, hogy túllépjem a saját kompetencia határaimat, és belefolyjak az iskolai és családi dolgokba.
– A család hogyan vélekedett a pszichiátriáról?
– Aggódtak értem. Ingoványosabb talaj, mint a kitaposott, klasszikus orvosi tudo- mány.
– Ezt Ön is osztja?
– Igazuk volt. Az utca emberében és az orvostársadalom nagy részében még a mai napig is bizonytalan a pszichiátria körvonala, mert vagy föl van értékelve hisz egy jó pszichiátriai kezelés az életünk megmentője lehet, vagy nagyon le van húzva, mondván semmire sem jó, semmit sem ad.
– Én, mint az utca embere, nem ezt tapasztaltam.
– Én belülről jövök, én igen. Egy sebésznek pontos és körülhatárolt a munkája, a pszichiáter viszont egy végtelen területen dolgozik, hiszen a pszichének nincs eleje, vége, de nincs ezzel gond. 2004-ben, amikor még kérdéses volt, hogy gyerek vagy felnőtt vonalon indulok-e el, felkerestem Gádoros Júliát, a Vadaskert Kórház tudományos igazgatóját és az ő javaslatára döntöttem a gyerekek mellett. Vadaskert az ország első önálló, alapítványi gyermekpszichiátriai szakkórháza. Gyakorlatilag iskolateremtő műhely akut felvételis és terápiás osztályokkal, ambulanciákkal. Amikor aztán végül úgy határoztam, hogy a bezárás után nem tartok a lipóti teammel, újra felkerestem Júliát, és pár hónapra rá elkezdtem dolgozni a Vadaskert Kórházban. Rangidősnek számítottam, és rám bízták az akut osztály vezetését. Nem sokkal később néhány kollégával beindítottunk egy kamasz önismereti terápiás programot, később pedig viselkedésterápiás csoportokat vezettem. Mivel elég jól dolgoztam csapatban, Júlia felvetette, mi lenne, ha elvégezném a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző posztgraduális szakát, mert szeretné, ha kórházigazgató lennék.
– Mit érzett?
– Meglepődtem, majd azt gondoltam – és ez fontosabb –, hogy valaki látja bennem, hogy erre is képes vagyok. Elvállaltam és két éven keresztül havi egy hetet a Kútvöl- gyi úton lévő Egészségügyi Menedzserképző Központban töltöttem. Ez a világ eddig távol áll tőlem, magamtól eszembe sem jutott volna belevágni, de aztán kiderült, hogy remekül éreztem magam az új közegben. Az hogy értem, hogyan működik egy egészségügyi rendszer, nagyon jó. Az iskola után sűrű időszak jött, mert az egyik pillanatban még kórházigazgatóként funkcionáltam, jelentéseket olvastam, aláírtam, elszámolásokat készítettem az illetékes szervek felé, a másik pillanatban pedig a teammel együtt szakorvosként dolgoztam.
– Hogyan tudott ennyi területen helytállni?
– Ez még nem is minden. Mindeközben kijáró konzulens orvos voltam fővárosi és vidéki gyerekotthonokban, illetve a Pest Megyei Területi Gyermekvédelmi Szak- szolgálatnál szakértői minőségben hetente egyszer gyermek elhelyezési ügyekben adtam tanácsot. Alig volt olyan hetem, hogy valamelyik nap ne kellett volna külső munkára mennem.
– És most mégsem a Vadaskertben beszélgetünk.
– Érdekes, sűrű és változatos volt a munkám, ugyanakkor kimerítő is. És amikor ta- valy nyáron épp átcsaptak a fejem fölött a hullámok, a Hiperbár Centrumtól meg- kerestek egy visszautasíthatatlan ajánlattal.
– Hogyan került a képbe a Hiperbár Centrum?
–Akkor kerültem kapcsolatba velük, amikor még anno Lipóton dolgoztam. Ott béreltek épületet a keszonkamrának és én a gyermekpszichiátria osztály ablakából épp oda láttam. Emellett nem lehetett csak úgy elmenni, főleg, hogy 2000 óta rendszeresen búvárkodtam is. Volt benne valami sorsszerűség.
– Nem egy veszélytelen sportot választott.
– A családomban nem volt hagyománya és értheetően nem is örültek neki, veszélyesnek tartották. De nem tudtak eltántorítani és két év múlva már a haladó vizsgát is letettem. Szóval érdekelt mi ez a Centrum, hogyan gyógyítanak a hiperbár medicina segítségével. Hát lementem hozzájuk és ott ragadtam. Amikor később Lipótról Vadaskertbe kerültem, ez a munka egy időre háttérbe szorult, de az ottani baráti kapcsolataim megmaradtak. Ráadásul időnként egy-egy napra vagy félnapra visszahívtak helyettesíteni, így aztán a kapcsolatunk nem szakadt meg. Végül tavaly nyáron kerestek meg, hogy szükségük lenne egy orvos-igazgatóra. Rám gondoltak.
– Meddig gondolkodott?
– Majdnem egy hónapot.
– De miért?
– Mert bár az első pillanattól megindult a fantáziám – hisz elég nagy kihívásnak tartottam –, mégis időt akartam hagyni az elhatározás megérésére. Az anesztézia és a pszichiátria is nagy váltás volt. Az akkori döntésemet fél év identitás keresés jellmezte – már nem voltam aneszteziológus, de még nem voltam pszichiáter –, a senki földjén éreztem magam. Sokáig kerestem a helyem.
– És ezt akarta most elkerülni?
– Kicsit ez is közrejátszott. Tudom, hogy a nagy váltás – főleg hogy már volt benne tapasztalatom – nem megy egyik pillanatról a másikra és tilos is elkapkodni. Ami- kor megérett bennem a gondolat, hogy elkezdem a hiperbár medicinát, azt kellett eldöntenem, hogy hajlandó vagyok-e leiratkozni a jelenlegi magyar orvosi térkép- ről. Nem elterjedt módszerről volt szó, sokat kell majd érvelnem, beszélni róla minden fórumon, leginkább az újdonsága és ismeretlensége miatt. Mellette azt is láttam, hogy a szakmai pályám, milyen ívet fut be: gyakorlatilag a szentélyből, a műtőből, a beteg „belsejéből” egyre távolabb és távolabb kerültem a páciensektől. Az aneszteziológus ugye megfogja két kézzel a beteget, a pszichiáter már nem nyúl hozzá, az egészségügyi menedzser pedig beteget sem lát. Ezzel a döntéssel viszont újra közelebb kerülhettem a betegekhez és nagyon sok orvosi szakterülethez, hiszen a hiperbár orvoslás multidisciplinális ág. Ugyankkor kikerülök azon úttörők közé, akinek a munkáját majd 20 év múlva fogják elismerni. Az orvostudomány minden új gyógyítási módszere és technikája így alakult ki. Ez nagyon izgalmas.
– Mit jelent a hiperbár kifejezés?
– A légkörnél magasabb nyomáson történő oxigén légzést jelent. Itt a szobában egy atmoszféra nyomás van, a kezelési nyomás pedig 2,5 bar. Ezt úgy lehet elképzelni, mintha 15 méter mélyre merülnénk a víz alá.
–Van ennek elérhető szakirodalma? Én még nem találkoztam vele.
– Roskadozik a polc az angol nyelvű szakkönyvektől, az interneten elérhető cikkek száma pedig több tízezer. Külföldön természetes, hogy a nagyobb kórházakban a hiperbár terápia az orvosi kelléktár része. Itthon viszont csak ez az egy hiperbár kamra működik, ez is magánegészségügy keretében. A hiperbár orvoslás helye folyamatos mozgásban van. Van orvoskolléga aki kétkedve nézi, pedig a hagyományos terápiák nagyon hatékony kiegészítője. Az egyetemen sem tanítják, tehát a felnövekvő orvosok látószögén is kívül esik. Szerencsére most már terjedőben van, óhatatlanul beszivárog a köztudatba. Ki tudja? Lehet, hogy néhány év múlva már benne lesz a belgyógyász-sebész- intenzív alaptudásban és lesz sok sebész vagy belgyógyász hiperbár orvos. A nemzetközi szakirodalom legalább 15 olyan kórképet, diagnózist sorol fel és ismer el, ahol bizonyítottan hatékony és első élvonalbeli terápiás választás. Az ma már nem kérdés, hogy szénmonoxid mérgezést, búvárbaleseteket, súlyos szöveti sérülést ezzel lehet a legjobban gyógyítani, de az sem hogy diabéteszes páciens addig nem gyógyuló lábsebe itt rendbe jön, elkerülve akár az amputációt is. De említhetném a születéskor oxigénhiányos állapotba kerülő gyerekek terápiáját is, ahol a kezelés hatására izomzatuk merevsége csökken annyira, hogy a manuál terápiás gyógymódok, mint klasszikus rehabilitáció – pl. Dévény módszer – hatékonysága nő meg jelentősen.
– Melyikünk hiányossága, hogy erről én még nem hallottam?
– Egyikünké sem. Szerintem mindenki megteszi azt, amit és ahogy a lehetőségeihez mérten tehet. Mi jeleket adunk magunkról, az utca embere is tájékozódik, a társszakmák pedig felfigyelnek ránk, csak ez a három nem mindig ér össze. Egyelőre ennyire futja. Igényes orvoskollegák persze követik saját szakirodalmuk újdnoságait és tudják, hogy mi a hiperbár oxigénterápia. Akinek erre nincs ideje, szívesen segítek neki.
– Úgy érzem, most is jó helyen van.
– Abszolút. Ismét olyan helyen vagyok, ami egyedülálló az országban, újdonsággal foglalkozhatok és nagyon szép eredményeket tudhatunk magunkénak.
- Kívánom, hogy 20 év múlva valóban a hiperbár terápia hazai úttörőjeként emlegessék Önt. Nagyon örülök, hogy beszélgettünk.